Előszó

Reggel van, és a világ mindig reményteljesebbnek tűnik ilyenkor, mint az éjszaka közepén.
E. L. James

*Bianca szemszöge*

 A reggelem pontosan ugyanúgy kezdődött. Felöltőztem és kerestem egy ruhát. Annyiban tért csak el a mai napom, hogy egy elegáns ruhát kellett felvennem, mert ma van a tanévnyitó ünnepség a középsuliban. 
 Idén iratkoztunk át egy új suliba, mivel anya kapott egy új állást és annak kellett eleget tennie. A cég minden költségünket állta és így nem kellett az utazásom törni a fejünk. Berohantam a fürdőszobába és pár perc alatt meg is mostam a fogam meg egy kicsit ki sminkeltem magam. Szempillaspiál és szájfény tökéletesn kihagsúlyozta a jelemem. Kicsit visszahúzódó eleinte, később meg vadóc lány. Ez voltam én. A lépcsóhöz rohantam, ahol most kicsit othonosabban éretem magam, mert anyuék beszereztek pár képet és a falra rakták. 
    -  De csini vagy ma reggel! - Apu várt rám a lépcsősor aljánál. 
    -  Köszönöm, apu. - elmosolyodtam és adtam neki egy puszit. Hihetetlen gyorsasággal a konyhába rontottam és elővettem egy tányérat, amire a reggeli pirítósom raktam. Vettem elő egy kis vajat, megkentem és a konyhapulthoz vittem egy pohár narancslét. Ott majszoltam el a pirítóst. 
    -  Hogy aludtál kicsim? - anyu is köszöntött. Minden reggelt így kezd, de én nem vagyok ellene. Már mgszoktam az évek során. 
    -  Mmm... Mélyen, mint mindig. - mondta és elűztem az álmom, amiben egy teljesen más környéken voltam, amit még magam sem láttam soha. 
    -  Várod már az első napod? - apu leült mellém és lopott egy kenyeret a tányéramról. Megkente és elismerően bólintott. - Ez nagyon finomra sikeredett. - Anyu rosszalóan nézett rá. Nem szerette, ha a reggelimből vesz el apu. - Most mért? Hiszen amúgy is csináltam volna helyette egy másikat! - Anyu csak megrázta a fejét és két vékony szelet kenyeret kent meg vajjal és szalámit rakott a tetejére. 
 Miután megettük a reggelink mindenki el kezdett készülődni. Én felrohantam a szobámba a kis fekete táskámért, aminek az elejét egy masni diszítette. Ez volt a kedvencem. Majd a magassarkúmért nyúltam a beépített szekrényem aljába. Gyorsan fel is húztam, ezek után már csak a táskát kaptam fel magamra és indultam a kocsihoz, ahol már anyuék vártak. Beültem és az úton egész végig apu kedvenc száma ment: Bon Jovitól az It's my life. Gőzöm sincs, hogyan tud egyetlen egy számot hallgatni az egész úton. Én már meguntam volna. 

* * *

 A suli meglehetősen nagy volt. A parkolóban már látni lehetett, hogy teljesen más, mint az a suli, hol egészen eddig tanultam. A bejárat egy üvegajtó volt, hatalmas szárnyakkal. Befelé nyílott és egyszerre elfért öt vagy talán hat diák is egymás mellett. Beérve egy hatalmas folyosó volt, fehér, mint ahogy ezt már meg is szokhattuk. 
 A folyosó falán fel volt tűntetve merre kell menni a tanévnyíitóra, ami a sportcsarnokban volt, mert féltek, hogy el kezd esni az eső. Szép lassan a többiekkel odamentem a helyemre (a többiek alat az itt tanulókat értem) és leültem. Közben lenémítottam a telefono és visszaejtettem a táskámba. Mellettem egy lánycsoport ült bal oldalon, jobbról pedig ha jól gondolom a helyi kosár csapat jóképű, de beképzelt tagjai. 
    -  Hé, hogy hívnak kislány? - kérdezte a mellettem ülő srác. 
    -  Bianca Silverman vagyok. - nem akartam bunkónak tűnni. Legalábbis az első alkalomkor biztosan nem. Zavaromban, vagy inkább abból a tudatból, hogy a mellettem ülő lányok nyálcsorgatva lesik minden mozdulatom, megigazítottam a szoknyám alját és az ölembe raktam újból a retikülömet. 
    -  Örülök, hogy megismerhetlek. Engem Brian Davis-nek hívnak ő itt Tyler, ő Scott és ő Cameron. - Mind a három srác köszönt, ezzel jelezve, hogy talán mégsem tűnök annyira népszerűtlennek, mint ahogy egész eddig hittem. De talán nem is vagyok nagyon népszerű sem. 
    -  Mikor érkeztél csajszi? - Scott volt az, aki az első kérdést feltette Brian-en kívül. 
    -  Majdnem két hónapja. - válaszoltam. 
    -  És előzőleg hol éltél? - Cameron szólalt meg. Bronz árnyalatú haja, erős arcvonásai és meglepően borostyán színű szem, néhol egy kis barna csskkal vegyítve. Szöges ellentéte volt Scott-nak, akinek  kisugárzásában érezni lehetett, hogy minden őrültségben benne van. 
    -  New York-ban. - válaszoltam. Mivel elkezdődött az évnyitó, már nem tutam többet beszélni velük. 
 Először a himnusz szólalt meg, majd egy nálam egy kicsivel idősebbnek tűnő lány konferálta fel a műsortervet. Mindennek az elején az igazgató mondta el nyitó beszédét és kívánt egy sikeres évet minden diáknak, majd egy Scarlett Johnson nevű lány mondott egy verset, amit nem igazán lehetett érteni, mert túlságosan bátortalanúl hadarta el a versszakokat. Majd még egy versmondó következett, akinek a nevét szintén nem lehetett érteni ugyanis Scarlett volt oly szíves felkonferálni. Utána egy szám jött, majd egy újabb vers és a végéhez ért a megnyitó. Ezután mindenki elmehetett, kivéve a kilencedik évfolyam, akiknek most volt megtartva az első osztályfőnöki órájuk. Itt csak a teendőket, a szükséges dolgokat mondák el, nem túl hosszan. 
 Mikor a bejáratnál vártam, az osztályfőnököm kért tlem pár adatot. Pontosabban csak a szüleim telefonszámát. Meglehetősen modern volt Mr. Adams, mert közvetlenül a mobiljába írta fel a számot. Mikor látta a tekinttem megkérdezte,hogy em baj-e, mire én csak annyit válaszoltam: - Nem, egyáltalán nem az. 
 Miután elment az osztályfőnököm és egben a történelem és irodalomtanárom előkotortam a telefonom és felhívtam anyut, hogy jöhetnek értem. Már hangostottam volna fel, amikor a négy srác, akivel megismerkedtem hirtelen úgy megijesztett, hogy azt hittem hanyatt fogom vágni magam. Az egyensúlyom tartott vissza, hogy a 9 centis sarkammal el ne essek. 
    -  Legközelebb ne csináljatok ilyent, ha lehet kérni! - akkor mondtam nekik, mikor meg bírtam szólalni a zihálásom enyhülésekor.
    -  Rendben, megígérjük, hogy legközelebb jófiúkkén csinálunk mindent. - Tler volt az és egy kört rajzolt a feje felé. - Látod? Már glóriát is viselek. - ettől mindenki el kezdett nevetni. Közben elhaladtak mellettünk a lánycsapat tagjai és bosszúsan pillantott ránk. 
    -  Van valaki, aki hazavigyen Bianca? - Brian kérdezte. 
    -  Tulajdonképpen van. Anyuék jönnek értem. - Meglehet, hogy kicsit kicsinyesnek tűnt a válaszom, de nem nevettek miatta. Csak a csalódottság volt kivehető róluk. 
    -  Rendben van csajszi. Akkor majd legközelebb velünk kell jönnöd, ugye tudod? - ez inkább kijelentésnek hatott. 
    -  Rendben van vicces srácok! - próbáltam kicsit viccelődni, de meglehetősen béna voltam. 
    -  Akkor megbeszéltük! - Brian rám kacsitott és mind a négyen beszálltak egy fekete autóba, ami nem messze állt tőlünk. Elbúcsúztunk és vártam a lépcsők aljánál, hogy értem is jöjjenek. Egy kicsit kellett várnom, mivel az autónak volt valami gonda otthon, ami miatt nem indult el. Szerencsére sikerült megjavítani azt. 

* * *

 Az autónkban, abban amiben már ovis koromban is szívesen autókáztam, ami olyan öreg, mint amennyi én vagyon nagyjából, elmeséltem minden egyes pillanatot, amit csak átéltem. Hogy kikkel ismerkedtem meg, hogy kérdezgettek, még azt is elmondtam, hogy mit kérdeztek. Megemlítettem a mellettem ülő lányokat is, akik irigykedtek rám. 
    -  Ó, jó gyorsan szereztél fiú barátokat Bia! - Apu a fiú szót ki is hangsúlyozta. Nem törődtem vele, csak bólitottam és kacsintottam neki a hátsó ülésről majd folytattam ott, ahol abbahagytam. Arról  beszéltem, milyen pocsék volt a vers, amit legelőször mondtak, második verset is bővebben elemezgettm és elmeséltem, hogy Mr. Adams kérdezett ezt-azt tőlem. 
    -  Képzeljétek, az osztályfőnökömodajött hozzám és elkérte a tlefonszámaitokat is! Megadtam neki, de először furcsáltam is, ami miatt megkérdezte, hogy nem probléma- ha elkérte. Én azt ondtam, hogy nem. És egy kicsit a leendő történelem és iodalom tanárom távozásakor, az a négy srác úgy megijseztett, hogy majdnem el is estem... - Mindent elmesééltem, ami csak az eszembe jutott. Anyuék néha-néha közbeszóltak, de azért figyelmesen hallgatták a mondanivalóimat. 
 Este, miután már közösen megvacsoráztunk felhívtam Amy-t, akit már nagyon rég nem hallottam és jó sokat beszéltünk. Elmeséltem az lső perceket neki is na meg a megdöbbentően jól kinéző srácokat is, akik a kosár csapat tagjai. Amy a döbbenettől lefagyva csak pár szót szólt. Ilyenkor van az, hogy a szája tátva marad és a számítógép sztala előtt forog a székével. 
 Mire sikerült leteni a telefont, addigra már tíz-tizenegy óra lehetett. Gyorsan még lezuhanyoztam és pizsit vettem fel. Majd a takarómmal betakaróztam és vártam a holnapi napot.